Harminchét napja nem vagy mellettem. Harminchét éjjel óta vagyok magányos. Életemben nem voltam ennyi ideig magányos soha. Dobbanásonként megszakad a szívem a fájdalomtól. Nem vagyok képes igazán mélyet lélegezni. Tehetetlen, frusztrált, belül, csendben őrjöngő dühvé fajul a kérdés: mit csinálhatsz, merre jársz, mi van Veled? Gyűlölöm, hogy már semmit nem tudok Rólad. Gyűlölöm, hogy nincs jogom tudni Rólad. Nem akarom elfogadni. Nem akarom. Nem. Nem. Nem. Nem. NEM
Mikor elfárasztod a tested, a lelked akkor is tombol. Fáj. Üvölt kínjában. Törne kifelé ebből a börtönből, az őrületből, ahova belesodorta valami láthatatlan, elemi erő. Egy erő, amely nem ereszt. Fogva tart, mert tanítani akar neked valamit. Olyat, ami fontos, amit már rég tudnod kellene, hiszen emiatt szenvedsz évtizedek óta. Ezen pedig nem segít sem futás, sem mágia, sem ima, sem a másokra zúdítás. Ez a te harcod. Állj fel, és állj ellen! vagy bukj el, de úgy, hogy ne ránts magaddal másokat. Kovácsolj fából vaskarikát, faragd ki, formáld... aztán... aztán szúrd szíven magad vele, gyulladj fel, hamvadj el, és támadj új életre. A fájdalmon túl is van élet. Tanulható. Azt mondják...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.