Azt mondják, nem lehet belelépni kétszer ugyanabba a folyóba. Én pedig azt mondom, hogy ez nézőpont kérdése. Nekem sikerült. HARMADSZOR. Biztos, hogy oka van, mert véletlenek nincsenek. Csak erőt, erőt is kérek ahhoz, hogy elviseljem. Mert ez így most, mert ez itt, most és mindörökké, amíg csak élek, elviselhetetlen.
Nem kértem, nem akartam, nem bírom. TUDOM, hogy EZ nem megy, nem mehet. Nem csak fizikai, hanem lelki teljes képtelenség. Mégis itt van, bennem tombol, mint a haragvó tenger, és egyre csak árad, dagad, nagyobbra nő. Én pedig ki futhatok a világból, de magamból nem megy. Mert ez nem testen kívüli élmény, és nem is lelki kívánság. NEM AKAROM, mert ezt nem akarhatom. És mégis, mégis vágyom rá. Mint a mondabeli tövismadár, aki életében, közvetlenül azelőtt, mielőtt meghal, egyszer énekel, de akkor olyan gyönyörűen, hogy az emberek elhallgatnak, és Isten is mosolyog az égben. Én nem mosolygok, én az őrület határára értem-pedig ez még csak a kezdet, és messze nem a vég. Isten nem akarhatja ezt. Ő nem egy elmezakkant rendező, aki kéjeleg a más kínján. Jóságos. A Szeretet maga. Mégis, mégis kínpadot kaptam, és összeroppanóban vagyok a teher alatt. A némán tomboló miértek szétfeszítik a testem, a lelkem. Darabokra zúzzák a szívemet...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.