Hiányzik a reggeli közös ébredés. Amikor arra nyílt a szemem, boldog tudatalattiságban, hogy nézel, várod, hogy mondhasd: Jó Reggelt... Félálomban is éreztem: mosolyogsz rám.
Biztonságot adtál, majd kegyetlenül elvetted. A reggeli, közös ébredések utáni összemosolygás, a mi saját ébresztő-csókunk, és az ölelésed hiányoznak legjobban. Nagyon fáj, hogy a visszaemlékezés szépségét is elvetted tőlem. Legalább az emlékeimhez jogom lenne..., Furcsa, teljesen eltaszító, agresszíven megtagadó viselkedéseddel kezded keseríteni az amúgy is fájó pillanataimat, és nem értem, miért. Hisz nem vétettem Ellened mást, csak szerettelek, végtelenül, feltétel nélkül, hittel
Nem, nem azonnal, nem egy hét, vagy egy hónap után, mikor Te már szeretetről, szerelemről, hosszú távú tervekről, összeköltözésről, közös lakásról beszéltél boldog- boldogtalannak... Lassan, fokozatosan, Téged megismerve alakult ki bennem ez az érzés, és még a hibáid is fontosak lettek számomra. Sok éve félő-egyedülálló énem feladta a harcot, elhitte, hogy végre itt A lány, aki nem hazudik, aki tényleg engem akar, így, ahogy vagyok.
Hiba volt.
Most fizetek érte.
Mert a szerelem, ha elmúlik, rosszabb, mint az uzsorás. Az összes boldog, felhőtlen, szerelemmel teljes szívdobbanásomért meg kell bűnhődnöm, sokezerszeresen. Mert elhittem, hogy az igaz valóság, és a valóság igaz. Mert mertem szeretni, mikor az én sorsom fájdalom.
Paradox, hogy éppen akkor és úgy kellett rádöbbennem az önbeteljesítő jóslat értelmére, amikor végre elfogadtam: nem egyedülálló, erős, kemény férfi akarok lenni, hanem férj, és majd apa. Most már nem lesz aranybarna szemű gyerekem Tőled, a családomban, akit szerethetek. Talán ez fáj a legeslegjobban, ha egyáltalán ezek között a fájdalomfajták között, melyeknek szálai Hozzád kötnek, differenciálni lehet.
Elvetted a barátomat, a szerelmemet, a társamat, a lányt, aki teljes fizikai valójában is megadta mindazt, amire szükségem volt. És elvetted tőlem a gyerekemet, aki lehetett volna. Nekünk.
Nem tudom, hol rontottam el, mit hibáztam még. Nem tartottál arra méltónak, hogy elmondd. Tegnap még szerettél, ma meg már nem. "Pedig el kell fogadnod, ha ezt akarod!"-mondtad..., és fallal vetted Magad körül, melyen sem átmászni, sem áthatolni nem lehet. Lerombolni pedig nem érdemes, mert azzal Te is sérülhetnél.
Nekem már csak ez maradt: védeni Téged, bármi áron, minden megmaradt eszközzel.
Magamat pedig a porból összekaparni valahogy. Akárhogy. Bárcsak tudnám, mi legyen az első lépés...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.