Me. My life.

Ha egy valaha volt szerelemkapcsolat megromlik, az mindig fájdalmat szül. Minél nagyobb a fájdalom, a valós, és a vélt sérelmek, annál valószínűbb, hogy a felek tetézik a bajt az egymásra szórással. Még a legintelligensebbek is bele tudnak esni ebbe a hibába. Mert mindenkinek akadnak fájdalomtól elvakult pillanatai. A kimondott vagy leírt szónak ereje van, de még a gondolatnak is. Méregteleníteni kell, mert a bocsánatkérést nem mindig képesek kimondani, elfogadni, és az már amúgy is csak hegesztés. Ilyen tud lenni a szerelem, amikor elmúlik, annak ellenére, hogy stabil a szeretetalapja volt. 

Megleltem a békém. Helyre került minden. Más. Huszonöt éves. Te meg gyáva voltál, és nem tudtál őszinte lenni.
Ha valami nem sikerül, ott nem csak az egyik fél a hibás. Ugródeszkaság ide vagy oda, nyilvánvalóan nem arra születtünk, hogy együtt éljük le hátralevő életünket. Tanultam tőled sok mindent, remélem, hogy Te is tőlem.
Most már el tudlak engedni. Nincs harag a szívemben. Remélem, boldog leszel. Vele, vagy mással.
Én pedig megyek a kijelölt, sárga téglás úton, társammal. A pillantokkal. 

Nem. Nem keresem a szerelmet. Hiszen nem tudom, mi is az.Ráadásul életemben megint van türelmem kivárni, amíg rám talál.

Ismeretlen, vágyott erő, ölelés, odafigyelés, védés, óvás vigyázás, szeretet, szenvedély... 
Mindegy, hogy kicsoda, lényegtelen a kinézete, a lelke, a lelke a fontos. 
Érintsen meg. Aztán hagyjon saját levemben főni. 
Engedjen el.
Találjon valakit. Legyen ő is és én is lekötve. Érzelmileg, időben, térben.
Mégse tévesszük egymást szem elől.
Aztán amikor elkövetkezik AZ a pillanat, kapaszkodjunk egymásba, immár függetlenül.
Ismerjen, mint még soha senki.
Mutassa meg magát nekem, mint még soha senkinek.
Szeressen.
Feltétel nélkül, szeretettel, őszintén. 
Szenvedélytől, mindentől mentesen, egyszerűen, tisztán, érthetően, érezhetően. 
Ne vesszünk el a részletekben.
Ne hagyjuk, hogy a múltunk elrontsa a lehetséges jövőt.
Zárjuk le, amit szeretnénk.
Találjuk meg a boldogságot.
Önmagunkban.
Mosolyogjunk.
Aztán mosolyogjunk egyre gyakrabban azért, mert éppen felködlik lelki szemünk előtt a másik.
Érezzük magunkat biztonságban, mert tudat alatt, mélyen, legbelül is ott lesz az a Másik.
Öleljük egymást, tartsuk egymást, fogjuk egymás kezét, élethosszig. 
Életeken át.
Időn át.
Téren át.
A fizikai lehetőségek határain át.
A szó, szeretlek, ne azért jelentsen valamit, mert elcsépeljük, mert hétköznappá tesszük. 
A szó, szeretlek, éltessen minket minden pillanatban, mert mélyen legbelül egyre fontosabbá váló, alapjainkat képező, éltető erővé lesz.
Születés, újjászületés.
Elengedés.
Magunkra találás.
Egymás mellett. 
Egymásért.
Egymással.
Nincs definíció, szükségessége sincsen.
Csak Te vagy. 
Te.
És én.
Ketten.
Nem egyedül.
Ez az az érzés, ami mindent visz, ami mindennél erősebb, mert beitta magát a sejtjeimbe.
Ez az az érzés, amit nem fogok definiálni, mert egyszerűen ÉRZEM.
Ez az az érzés, amire szükségem van, mert nélküle elveszett lennék, sötétben tapogatózó, járt ösvényen közlekedő átlagember.
A Te figyelmed tesz különlegessé engem.
A szereteted értékessé.
Az, hogy vigyázol rám, hogy vigyázni akarsz rám, hogy itt van nekem, velem, mellettem-a MINDEN.
Mert Te, Te vagy az, aki a legközelebb állsz hozzám.
Te vagy az, aki előtt nyitott könyv a lelkem.
Te vagy az, aki előtt sebezhetőbb vagyok, mint bárki más előtt.
Te vagy az, aki nem rombolt le semmit, mert nem volt mit rombolni. Nem volt fal, nem volt védőbástya, szögesdrót...
Te vagy.... Te vagy az Életem.
A mindennapjaim, az ünnepnapjaim.
A hétköznapok, az üres órák tartalma.
A különleges pillanatok lelke, a békesség, és a biztonság.
És akarom, kívánom, imádkozom, hogy Te lehess a szenvedély.
A Társ, a Múzsa.
Az EGYETLEN, aki valóban számít