Me. My life.

Amikor hajnali négykor arra ébredek, hogy nem vagy mellettem, órákba telik, mire rádöbbenek: ez nem csak pillanatnyi elmezavar. Sőt, talán nem is átmeneti állapot. Te maradandónak tervezted akkor, amikor elmondtad: ez van. Indoklás, magyarázat, minden nélkül. Nem volt negatív kép, veszekedés, semmi. Egyszerűen kikapcsoltad az érzéseket, és kikapcsoltál engem is-de ez sajnos nem így működik. Számomra nem. Én itt maradtam, és továbbra is az orromban érzem a bőröd illatát, az ujjaimon a puhaságát, és minden egyes apró érintést, pihét, ... a csókod ízét, amire egyre kétségbeesettebben vágyom. Szeretném visszakapni az életemet Veled, Melletted. Belesimulni az ölelésedbe. Hallgatni a szívdobbanásodat, a lélegzetvételedet, a kettőnket körülölelő, békés csendet. Egyedül is megvolt a magam békéje. Te tanítottál meg arra, hogy együtt is lehet béke. De abban a pillanatban elvetted tőlem, amint ráéreztem az ízére. Pedig még csak olyan sem volt, hogy mi. Együtt volt, közösen.... nem szimbiózis, amiben eltűnnek az egyének. Nem értem, nem tudom, nem akarom elfogadni. Nekem ez nem megy.... kínlódom, és Téged ez sem érdekel. Túlléptél, mintha az elmúlt közös idő egyszerűen nem létezne. És ez jobban fáj, mintha gyűlölnél engem. Nem ezt érdemelném. Hiszen sosem bántottalak... csak szerettelek. Szeretlek.

Tudod, lélek olyan, mint a folttakaró. Mindig erősíteni kell a kopott részeket, nehogy végleg elszakadjanak. Minden új pótlás, minden apró öltés színesíti, mint József az álomkabátját. És a tarka színek alatt ott kuporog összehúzódva, apróra szegény kis meztelen, sérült lélek. Mert őt nem lehet megfoltozni, csak a takaróját. Az öltések nyomát létezése végéig érzi, időjárási frontoktól függetlenül. Soha nem múlnak el. Csak megtanul együtt élni a sérülésekkel.

Még az is Rád emlékeztet, ami Tőled függetlenül fontos volt, évekkel Előtted. Túlságosan belém ivódtál. Mindenről mindig Te jutsz eszembe, tudat alatt túlságosan erős vagy. Én pedig gyenge, és szerelmes. Patthelyzet van. És fáj. Néha annyira fáj, hogy nem is értem, hogyan vagyok képes elviselni ekkora fájdalmat. A legintenzívebb érzésem hónapok óta.

Mikor utolsó kézzel fogható nyomaidat tüntettem el,tudatomnál voltam, mégis, mintha burokban lélegeztem volna. Egy pillanatnyi védőburkot növesztettem hirtelen, hogy képes legyek elviselni a rombolást, amit végzek. De nem tudtam megkerülni, ennek így kellett lennie. Hiszen Te választottál... s nekem nincs más választásom, minthogy alkalmazkodjam, a túlélés jegyében. A szívem vajon még hányszor képes megszakadni, a lelkem mennyi halált halni? Meddig leszek főnixember, és főleg.... meddig él még a remény? Se visszacsinálni, se tiszta lappal indulni nem lehet. Vége van. A gombostűre felnyársalt rovar-érzés pedig több, mint kellemetlen és fájdalmas: lassan, de biztosan súrolja az elviselhetetlenség határát. Mégis, még mindig fokozódik, ahelyett, hogy csitulna. Mert hullámokban tör elő, és olyankor felerősödve, ötvöződve terít le. Kezdek belefáradni ebbe a pasi-kelj-fel-Jancsi-szerepbe. Sosem pózoltam, sosem taktikáztam, én magamat adtam. Nem kellettem. Mégsem kellettem. Kinek lehet még hinni ezen a világon, ha annak sem, akivel együtt akartuk leélni életünk hátralevő részét? A kérdés költői-a választ pedig fedi a balladai homály..