Me. My life.

Ha egy valaha volt szerelemkapcsolat megromlik, az mindig fájdalmat szül. Minél nagyobb a fájdalom, a valós, és a vélt sérelmek, annál valószínűbb, hogy a felek tetézik a bajt az egymásra szórással. Még a legintelligensebbek is bele tudnak esni ebbe a hibába. Mert mindenkinek akadnak fájdalomtól elvakult pillanatai. A kimondott vagy leírt szónak ereje van, de még a gondolatnak is. Méregteleníteni kell, mert a bocsánatkérést nem mindig képesek kimondani, elfogadni, és az már amúgy is csak hegesztés. Ilyen tud lenni a szerelem, amikor elmúlik, annak ellenére, hogy stabil a szeretetalapja volt. 

Megleltem a békém. Helyre került minden. Más. Huszonöt éves. Te meg gyáva voltál, és nem tudtál őszinte lenni.
Ha valami nem sikerül, ott nem csak az egyik fél a hibás. Ugródeszkaság ide vagy oda, nyilvánvalóan nem arra születtünk, hogy együtt éljük le hátralevő életünket. Tanultam tőled sok mindent, remélem, hogy Te is tőlem.
Most már el tudlak engedni. Nincs harag a szívemben. Remélem, boldog leszel. Vele, vagy mással.
Én pedig megyek a kijelölt, sárga téglás úton, társammal. A pillantokkal. 

Nem. Nem keresem a szerelmet. Hiszen nem tudom, mi is az.Ráadásul életemben megint van türelmem kivárni, amíg rám talál.

Ismeretlen, vágyott erő, ölelés, odafigyelés, védés, óvás vigyázás, szeretet, szenvedély... 
Mindegy, hogy kicsoda, lényegtelen a kinézete, a lelke, a lelke a fontos. 
Érintsen meg. Aztán hagyjon saját levemben főni. 
Engedjen el.
Találjon valakit. Legyen ő is és én is lekötve. Érzelmileg, időben, térben.
Mégse tévesszük egymást szem elől.
Aztán amikor elkövetkezik AZ a pillanat, kapaszkodjunk egymásba, immár függetlenül.
Ismerjen, mint még soha senki.
Mutassa meg magát nekem, mint még soha senkinek.
Szeressen.
Feltétel nélkül, szeretettel, őszintén. 
Szenvedélytől, mindentől mentesen, egyszerűen, tisztán, érthetően, érezhetően. 
Ne vesszünk el a részletekben.
Ne hagyjuk, hogy a múltunk elrontsa a lehetséges jövőt.
Zárjuk le, amit szeretnénk.
Találjuk meg a boldogságot.
Önmagunkban.
Mosolyogjunk.
Aztán mosolyogjunk egyre gyakrabban azért, mert éppen felködlik lelki szemünk előtt a másik.
Érezzük magunkat biztonságban, mert tudat alatt, mélyen, legbelül is ott lesz az a Másik.
Öleljük egymást, tartsuk egymást, fogjuk egymás kezét, élethosszig. 
Életeken át.
Időn át.
Téren át.
A fizikai lehetőségek határain át.
A szó, szeretlek, ne azért jelentsen valamit, mert elcsépeljük, mert hétköznappá tesszük. 
A szó, szeretlek, éltessen minket minden pillanatban, mert mélyen legbelül egyre fontosabbá váló, alapjainkat képező, éltető erővé lesz.
Születés, újjászületés.
Elengedés.
Magunkra találás.
Egymás mellett. 
Egymásért.
Egymással.
Nincs definíció, szükségessége sincsen.
Csak Te vagy. 
Te.
És én.
Ketten.
Nem egyedül.
Ez az az érzés, ami mindent visz, ami mindennél erősebb, mert beitta magát a sejtjeimbe.
Ez az az érzés, amit nem fogok definiálni, mert egyszerűen ÉRZEM.
Ez az az érzés, amire szükségem van, mert nélküle elveszett lennék, sötétben tapogatózó, járt ösvényen közlekedő átlagember.
A Te figyelmed tesz különlegessé engem.
A szereteted értékessé.
Az, hogy vigyázol rám, hogy vigyázni akarsz rám, hogy itt van nekem, velem, mellettem-a MINDEN.
Mert Te, Te vagy az, aki a legközelebb állsz hozzám.
Te vagy az, aki előtt nyitott könyv a lelkem.
Te vagy az, aki előtt sebezhetőbb vagyok, mint bárki más előtt.
Te vagy az, aki nem rombolt le semmit, mert nem volt mit rombolni. Nem volt fal, nem volt védőbástya, szögesdrót...
Te vagy.... Te vagy az Életem.
A mindennapjaim, az ünnepnapjaim.
A hétköznapok, az üres órák tartalma.
A különleges pillanatok lelke, a békesség, és a biztonság.
És akarom, kívánom, imádkozom, hogy Te lehess a szenvedély.
A Társ, a Múzsa.
Az EGYETLEN, aki valóban számít

Amikor hajnali négykor arra ébredek, hogy nem vagy mellettem, órákba telik, mire rádöbbenek: ez nem csak pillanatnyi elmezavar. Sőt, talán nem is átmeneti állapot. Te maradandónak tervezted akkor, amikor elmondtad: ez van. Indoklás, magyarázat, minden nélkül. Nem volt negatív kép, veszekedés, semmi. Egyszerűen kikapcsoltad az érzéseket, és kikapcsoltál engem is-de ez sajnos nem így működik. Számomra nem. Én itt maradtam, és továbbra is az orromban érzem a bőröd illatát, az ujjaimon a puhaságát, és minden egyes apró érintést, pihét, ... a csókod ízét, amire egyre kétségbeesettebben vágyom. Szeretném visszakapni az életemet Veled, Melletted. Belesimulni az ölelésedbe. Hallgatni a szívdobbanásodat, a lélegzetvételedet, a kettőnket körülölelő, békés csendet. Egyedül is megvolt a magam békéje. Te tanítottál meg arra, hogy együtt is lehet béke. De abban a pillanatban elvetted tőlem, amint ráéreztem az ízére. Pedig még csak olyan sem volt, hogy mi. Együtt volt, közösen.... nem szimbiózis, amiben eltűnnek az egyének. Nem értem, nem tudom, nem akarom elfogadni. Nekem ez nem megy.... kínlódom, és Téged ez sem érdekel. Túlléptél, mintha az elmúlt közös idő egyszerűen nem létezne. És ez jobban fáj, mintha gyűlölnél engem. Nem ezt érdemelném. Hiszen sosem bántottalak... csak szerettelek. Szeretlek.

Tudod, lélek olyan, mint a folttakaró. Mindig erősíteni kell a kopott részeket, nehogy végleg elszakadjanak. Minden új pótlás, minden apró öltés színesíti, mint József az álomkabátját. És a tarka színek alatt ott kuporog összehúzódva, apróra szegény kis meztelen, sérült lélek. Mert őt nem lehet megfoltozni, csak a takaróját. Az öltések nyomát létezése végéig érzi, időjárási frontoktól függetlenül. Soha nem múlnak el. Csak megtanul együtt élni a sérülésekkel.

Még az is Rád emlékeztet, ami Tőled függetlenül fontos volt, évekkel Előtted. Túlságosan belém ivódtál. Mindenről mindig Te jutsz eszembe, tudat alatt túlságosan erős vagy. Én pedig gyenge, és szerelmes. Patthelyzet van. És fáj. Néha annyira fáj, hogy nem is értem, hogyan vagyok képes elviselni ekkora fájdalmat. A legintenzívebb érzésem hónapok óta.

Mikor utolsó kézzel fogható nyomaidat tüntettem el,tudatomnál voltam, mégis, mintha burokban lélegeztem volna. Egy pillanatnyi védőburkot növesztettem hirtelen, hogy képes legyek elviselni a rombolást, amit végzek. De nem tudtam megkerülni, ennek így kellett lennie. Hiszen Te választottál... s nekem nincs más választásom, minthogy alkalmazkodjam, a túlélés jegyében. A szívem vajon még hányszor képes megszakadni, a lelkem mennyi halált halni? Meddig leszek főnixember, és főleg.... meddig él még a remény? Se visszacsinálni, se tiszta lappal indulni nem lehet. Vége van. A gombostűre felnyársalt rovar-érzés pedig több, mint kellemetlen és fájdalmas: lassan, de biztosan súrolja az elviselhetetlenség határát. Mégis, még mindig fokozódik, ahelyett, hogy csitulna. Mert hullámokban tör elő, és olyankor felerősödve, ötvöződve terít le. Kezdek belefáradni ebbe a pasi-kelj-fel-Jancsi-szerepbe. Sosem pózoltam, sosem taktikáztam, én magamat adtam. Nem kellettem. Mégsem kellettem. Kinek lehet még hinni ezen a világon, ha annak sem, akivel együtt akartuk leélni életünk hátralevő részét? A kérdés költői-a választ pedig fedi a balladai homály..

A szerelembe nem lehet szerelmesnek lenni, mert a szerelmet ismerni kell. Találkozni azzal, akivel minden rezdülés megismerhető, sok érthető, és az összes érezhető. Tudni, amikor fáj, ott lenni, felfogni, átölelni, megtartani, hogy még puhára se essen. Óvni, vigyázni rá, félteni, szeretni. Feltétel nélkül, elemi erővel. A mindennapok harcában is. Sőt, elsősorban akkor, nem kiragadott, különlegesen kedves időkben.
A próbatételek akkor is itt vannak, járnak-kelnek köztünk, ha éppen egyedül állunk, ugyanúgy akkor is, amikor azt gondoljuk, együtt vagyunk valakivel. Mert a szerelem, ahogy én elképzelem, nem csak annyi, hogy kapcsolatban lenni. A szerelem ennél sokkal több. Minnél inkább eltaszítani vágynám az engem ért bántások, csalódások miatt, annál inkább elém tol az élet olyan embereket, akik hatnak rám. Akik annyira erősen hatnak rám, hogy majd' összeroppanok a súly alatt. A többes szám sem téves, mert igen, több ilyen ember van jelenleg a környezetemben. Felváltva kerülnek előtérbe, és én tudom, hogy mindegyiküktől, mindenki által tanulnom kell valamit. Valamit, ami annyira fontos, hogy sok éve nem sikerül onnan tovább lépnem. A mikéntet még nem tudom, mint ahogy magát a leckét sem ismerem. Csak néha annyira nehéz, hogy szétfeszíti a lelkem. Fizikai, lelki, szellemi teljesítőképesség határmezsgyéjére kell látogatnom, ez az egy, ami már most teljesen biztos. Én akarok lenni a győztes. Én leszek a győztes. De ezek most olyan próbák, amikbe sokan elbuknának, vagy belepusztulnának a fájdalomba.
Jól akarok dönteni.
Tanulni akarok.
Mert szeretnék tovább lépni, és akár így, akár úgy, de boldog akarok lenni... a boldogság pedig az az erő, amit csakis magamban találhatok meg, és utána mással együtt, aki szintén képes egymagában is boldog lenni. Két ember egyesített boldogsága a kiegyensúlyozott párkapcsolat. Ennél alább adni sem szabad, sem mást keresni, vagy találni helyette, mert csak ez az igazi

Harminchét napja nem vagy mellettem. Harminchét éjjel óta vagyok magányos. Életemben nem voltam ennyi ideig magányos soha. Dobbanásonként megszakad a szívem a fájdalomtól. Nem vagyok képes igazán mélyet lélegezni. Tehetetlen, frusztrált, belül, csendben őrjöngő dühvé fajul a kérdés: mit csinálhatsz, merre jársz, mi van Veled? Gyűlölöm, hogy már semmit nem tudok Rólad. Gyűlölöm, hogy nincs jogom tudni Rólad. Nem akarom elfogadni. Nem akarom. Nem. Nem. Nem. Nem. NEM

Mikor elfárasztod a tested, a lelked akkor is tombol. Fáj. Üvölt kínjában. Törne kifelé ebből a börtönből, az őrületből, ahova belesodorta valami láthatatlan, elemi erő. Egy erő, amely nem ereszt. Fogva tart, mert tanítani akar neked valamit. Olyat, ami fontos, amit már rég tudnod kellene, hiszen emiatt szenvedsz évtizedek óta. Ezen pedig nem segít sem futás, sem mágia, sem ima, sem a másokra zúdítás. Ez a te harcod. Állj fel, és állj ellen! vagy bukj el, de úgy, hogy ne ránts magaddal másokat. Kovácsolj fából vaskarikát, faragd ki, formáld... aztán... aztán szúrd szíven magad vele, gyulladj fel, hamvadj el, és támadj új életre. A fájdalmon túl is van élet. Tanulható. Azt mondják...

Hiányzik a reggeli közös ébredés. Amikor arra nyílt a szemem, boldog tudatalattiságban, hogy nézel, várod, hogy mondhasd: Jó Reggelt... Félálomban is éreztem: mosolyogsz rám.
Biztonságot adtál, majd kegyetlenül elvetted. A reggeli, közös ébredések utáni összemosolygás, a mi saját ébresztő-csókunk, és az ölelésed hiányoznak legjobban. Nagyon fáj, hogy a visszaemlékezés szépségét is elvetted tőlem. Legalább az emlékeimhez jogom lenne..., Furcsa, teljesen eltaszító, agresszíven megtagadó viselkedéseddel kezded keseríteni az amúgy is fájó pillanataimat, és nem értem, miért. Hisz nem vétettem Ellened mást, csak szerettelek, végtelenül, feltétel nélkül, hittel
Nem, nem azonnal, nem egy hét, vagy egy hónap után, mikor Te már szeretetről, szerelemről, hosszú távú tervekről, összeköltözésről, közös lakásról beszéltél boldog- boldogtalannak... Lassan, fokozatosan, Téged megismerve alakult ki bennem ez az érzés, és még a hibáid is fontosak lettek számomra. Sok éve félő-egyedülálló énem feladta a harcot, elhitte, hogy végre itt A lány, aki nem hazudik, aki tényleg engem akar, így, ahogy vagyok.
Hiba volt.
Most fizetek érte.
Mert a szerelem, ha elmúlik, rosszabb, mint az uzsorás. Az összes boldog, felhőtlen, szerelemmel teljes szívdobbanásomért meg kell bűnhődnöm, sokezerszeresen. Mert elhittem, hogy az igaz valóság, és a valóság igaz. Mert mertem szeretni, mikor az én sorsom fájdalom.
Paradox, hogy éppen akkor és úgy kellett rádöbbennem az önbeteljesítő jóslat értelmére, amikor végre elfogadtam: nem egyedülálló, erős, kemény férfi akarok lenni, hanem férj, és majd apa. Most már nem lesz aranybarna szemű gyerekem Tőled, a családomban, akit szerethetek. Talán ez fáj a legeslegjobban, ha egyáltalán ezek között a fájdalomfajták között, melyeknek szálai Hozzád kötnek, differenciálni lehet.

Elvetted a barátomat, a szerelmemet, a társamat, a lányt, aki teljes fizikai valójában is megadta mindazt, amire szükségem volt. És elvetted tőlem a gyerekemet, aki lehetett volna. Nekünk.
Nem tudom, hol rontottam el, mit hibáztam még. Nem tartottál arra méltónak, hogy elmondd. Tegnap még szerettél, ma meg már nem. "Pedig el kell fogadnod, ha ezt akarod!"-mondtad..., és fallal vetted Magad körül, melyen sem átmászni, sem áthatolni nem lehet. Lerombolni pedig nem érdemes, mert azzal Te is sérülhetnél.
Nekem már csak ez maradt: védeni Téged, bármi áron, minden megmaradt eszközzel.
Magamat pedig a porból összekaparni valahogy. Akárhogy. Bárcsak tudnám, mi legyen az első lépés...